Nehéz érzések – mert ez is én vagyok

A felpörgött, digitális, infódömpinges világ egyik hozadéka, hogy szép lassan kezdjük elveszíteni a kapcsolatot az érzéseinkkel. Túlloholunk rajtuk – kinek van ideje megállni?
Különösen erős ez a nehéz érzések esetén, mint a fájdalom, szomorúság, levertség, düh, tehetetlenség érzése. Erős bennünk a késztetés, hogy ezeket lerázzuk magunkról (bárcsak ilyen egyszerű lenne 🙂 ), “elmulasszuk”, ne foglalkozzunk vele. 

• De miért baj, ha én elhessegetem a negatív érzéseimet? Nem engedem meg magamnak, hogy itt szomorkodjak, mikor ilyen szépen süt a nap. Ez miért lenne probléma?

Egyrészt: nagyon sokszor csak úgy tudjuk elkerülni ezeket a nehéz érzéseket, hogy letompítjuk magunkat. Kevésbé érzünk. Ezzel az a probléma, hogy nem tudjuk csak a nehéz érzéseinket tompítani, ha tompítunk, akkor minden tompul: az öröm, boldogság, elégedettség és a nyugalom is.
Másrészt: ha elnyomjuk magunkban ezeket az érzéseket, az ideig-óráig valóban eltünteti őket a felszínről – de jó eséllyel vissza fognak térni, valószínűleg erősebben, akár valamilyen kórkép formájában.

• Mi történik akkor, ha szembenézünk a nehéz érzéseinkkel?

Megtudunk magunkról valami újat, megismerjük ezt az eddig elnyomott, nem szívesen látott részünket is jobban. Esélyt adunk arra, hogy beinduljon az elfogadás folyamata. Érdekes módon sokszor a várva várt enyhülést nem a kellemetlen érzések megváltoztatására vonatkozó törekvések hozzák meg, hanem a puszta elfogadás. Elfogadom, hogy igen, most így érzem magam. Tudatosítom, hogy ez a jelenlegi állapot, de ez csak egy állapot. Az, hogy most kudarc-élményem van, nem jelenti azt, hogy én semmit sem tudok jól csinálni. És az, hogy szomorú vagyok, nem jelenti azt, hogy már soha nem is leszek boldog. 
Az érzésem nem ÉN vagyok, ellenben az érzéseim, úgy ez a szomorúság/kudarc/frusztráció is, a részeim. Mind része annak a nagy, komplex egésznek, ami én vagyok.