Veleszületett személyiségvonás vagy felvett megküzdési mód?

Hajlamosak vagyunk a jellegzetes, visszatérő viselkedésmintáinkat ‘személyiségvonásként’ bekategorizálni, ám valójában a kép ennél árnyaltabb. Sokszor az, amit a személyiségünk részeként könyvelünk el nem más, mint egy felvett megküzdési mód, amit gyerekkorunkban alakítottunk ki, a környezeti ingerekre válaszul. Ezt Pat Ogden Túlélési Erőforrásoknak (Survival Resources) hívja, Dr Máté Gábor megküzdésként hivatkozik rá. 

Miért fontos, hogy minek címkézzük? A személyiségvonásokat általában megváltoztathatatlannak, kőbe vésettnek éljük meg (“Én már csak ilyen maximalista vagyok, nem nyugszom, amíg a legtöbbet ki nem hozom magamból, és ezt várom másoktól is.”). Mivel a “részünk”-ként tekintünk rá, gyakran élünk át bűntudatot, önutálatot amikor megjelenik (“Már megint nem tudtam visszafogni magam, megint addig nyaggattam a csapatot az anyag tökéletesítgetésével, amíg mindenkit magamra haragítottam..”).

Azonban nézhetünk rá másképp is. Ehhez elsősorban azt kell megértenünk, hogy a gyermek nagyon erős kötődési szükséglettel jön a világra: ez részben érzelmi igény, részben pedig a túlélése múlik azon, hogy kiváltsa a gondozó törődését. Épp ezért a gyermek bármit megtesz, hogy a környezetéből nyerhető gondozási viselkedést maximalizálja. Ha büntetik a segítségkérését, akkor egy idő után csendben marad (“XY olyan magának való/magányos farkas típus..”). Ha a szülő maga is kielégítetlen érzelmi igényekkel rendelkezik, könnyen megfordulhatnak a szerepek, és a gyermek válik a szülő gondozójává, akár a saját igényei figyelmen kívül hagyásával (“Egyszerűen csak szeretek segíteni másoknak, rosszul érzem magam, ha nemet kell mondanom”). Vagy ha a családban nagy hangsúlyt tesznek a teljesítményre a fejlődő évek alatt és emellett nem jellemző az “ok nélküli” szeretet-kifejezés, az egyén később felnőttként is összekapcsolhatja a kiemelkedő teljesítményt a szeretethez/elfogadáshoz/társas kapcsolódáshoz vezető úttal.

Ezért fontos, hogy miként kategorizáljuk magunkban. 

Ha ÉN MAGAM egy maximalista, magányos harcos, önfeláldozó valaki vagyok, az olyan véglegesnek tűnik. Megpróbálhatom menedzselni eme hiányosságaim, de többre nincs esélyem.

Ellenben ha a maximalizmusom/stb nem én vagyok, csak egy régen felvett megküzdési mód, ami anno nagyon hasznos volt, de ma már lehet, hogy csak akadályoz – akkor rengeteg lehetőség nyílik meg előttem. Egyrészt: nem kell többé utálnom ezt a részem, sőt, még szerethetem is: hiszen egyszer régen ez segített nekem túlélni. Másrészt: kideríthetem, hogy miért alakult ki, mi az a kielégítetlen igény, ami mögötte húzódik. És a legizgalmasabb: megnézhetem, hogy ki, milyen vagyok ÉN valójában.